Dackorszak gyermekünk életében

A szülők nem mindig értik a gyerek önállósodási törekvéseit, ezért nyomják el az én-érvényesítő próbálkozásait. A kisgyermek két-hároméves koráig teljesen kiszolgáltatott a felnőtteknek. Háromévesen kezdi felfedezni önmagát, elkezdődnek önállósodási törekvései. Ekkor mindent egymaga akar megtenni. Kezdi használni az „én” kifejezést, és jó ideig egyre inkább hangsúlyozza beszédében, viselkedésében egyaránt. Környezetét általában váratlanul éri ez a magatartása, hisz a szülők még mindig a segítségre szoruló kisembert látják benne. A felnőttek nehezen viselik a gyermek önállósági törekvéseit, sokszor akaratosnak nevezik, pedig csupán az „én-élményét” gyakorolja, ki akarja próbálni saját képességeit. Általában a szülők nem tudnak alkalmazkodni a gyermek igényeihez, s egyszerûen akadályozzák érvényesülését. A szülő-gyermek érdekütközés frusztrációs feszültséget eredményezhet. A dacreakció általában olyankor lép fel a gyermeknél, amikor egy parancs vagy tiltás átmenet nélkül kizökkenti valamilyen kedves tevékenységéből. Sok gyermeknél ilyenkor megfigyelhető, hogy már túlhaladott viselkedési módokba csúszik vissza, van, aki többet szopja  az ujját, más gügyögni kezd, mintha nem tudna beszélni, s megtörténhet, hogy a már tisztaságra szokott gyerek bepisil. De az is lehet, hogy dühös, agresszív lesz. Mi vált ki agressziót a gyermekben? Leggyakrabban vágyainak kielégületlensége az oka indulati viharainak: édesapa nem akar ráfigyelni, édesanyának nincs ideje vele játszani, nem mindig lehet ő a család központi szereplője. De felkavarja az is, ha szorongást kell átélnie, ha a szeretet megvonásával fenyegetjük. Számára belső biztonságot jelent a szülői szeretet. Ezért véletlenül se fenyegessük azzal, hogy „nem foglak szeretni, ha így vagy úgy teszel!” Dühössé válhat akkor is, ha akadályozzuk valamilyen tevékenységében, ha korlátozzuk mozgásterét: nem szabad felmászni a szekrényre, dobálni a tányérokat…  A szülők és nevelők feladata ebben a korban az, hogy fokozatosan megtanítsák ahhoz a világhoz igazodni, ahol már nem a feltétlen szeretet és védelem uralkodik, hanem mindenkinek eleget kell tennie bizonyos elvárásoknak. Ez a fejlődés útja. Független akar lenni vagy önálló A 3-4 éves gyermek úgy viselkedik, mintha függetlenedni akarna, pedig valójában nem ez történik. Egész idő alatt szorosan kötődik a szülőkhöz, igényli közelségüket, szeretetüket, elvárja, hogy törõdjenek vele. Nem független, hanem önálló akar lenni. Dacreakciói nem azért vannak, hogy szembeálljon a felnőtt akaratával, csupán az „én akarom csinálni” igényét szeretné érvényesíteni. A szülők nem mindig értik a gyerek önállósodási törekvéseit, ezért nyomják el az én-érvényesítő próbálkozásait. A szülő-gyermek érzelmi kötődés szerencsére enyhíti e konfliktust. A szeretett személy kedvéért, szeretetének elvesztésétől való félelmében a gyerek elfogad bizonyos tiltásokat, szabályokat, így kisebb frusztrációs feszültséget él meg. Tehát a dac kialakulása nem szükségszerű velejárója a fejlődésnek, elsősorban a környezet váltja ki. Megfelelő szülői, nevelői viselkedéssel elkerülhetjük vagy enyhíthetjük. Érzelmei jellemzője a labilitás. Ebben az időszakban érzelmeiben és hangulataiban gyors változásokat észlelhetünk. Egyik pillanatban agresszíven utasít el minden irányítást, másik percben szeretetért bújik édesanyjához. Ez a labilitás nagy türelmet kíván a szülőktől, és semmiképpen sem büntetést. Szerencsére sok szülő ráérez az indulattelt feszültségnek a játékos megoldási lehetőségeire, s ez biztosítja az átélést. A gyermek önállósodási törekvéseinek gyakran a valóság állít akadályokat, van, amit egyszerűen nem képes véghez vinni, hiába szeretné. Az ilyen sikertelenség nem viseli meg. Ha megtapasztalja tehetetlenségét, könnyen túlteszi magát rajta. Mit tehet a szülő Az agresszióval, erőszakossággal szemben elsősorban próbáljuk meg elkerülni a provokáló helyzeteket. Sok türelemmel s ne büntetéssel fogadjuk a kisgyermek indulatkitöréseit. De előfordulhat, hogy határozott tiltással tudjuk csak segíteni, hogy agressziójának megálljt szabjon. Szülőként vegyük tudomásul, hogy gyermekünk különálló személyiség, akinek igényeit tiszteletben kell tartanunk, ugyanakkor neki is alkalmazkodnia kell a mi jogos elvárásainkhoz.

 vissza a főoldalra